A gyermekkori
“Tic”-ről

A tic valamilyen formájával nap mint nap találkozunk, mégis sok tévképzet él róla, ami nehezíti felismerését, elfogadását, és kezelését. Fontos beszélni róla, hiszen a tic-et mutató gyermekeknek, szüleiknek, pedagógusoknak nagy gondot okozhat a mindennapokban.

Mi az a Tic?

A Tic (tik vagy tikk) zavarok neuropszichiátriai idegrendszeri betegségek, melyek ismétlődő, akaratlan mozgások (motoros tic) és/vagy irányíthatatlan hangadások (vocalis tic) tartós, együttes vagy váltakozó fennállása jellemez. A motoros tic egyszerű formái lehetnek például pislogás, hunyorgás, grimaszolás, orrhúzogatás, a szemgolyók hirtelen elfordítása, fejrángatás, vállrándítás, lábdobogás, összetett formái például a szökdécselés, ugrálás. A vocalis tic lehet például szipogás, krákogás, köhögés, dünnyögés. Összetett formák esetén a helyzethez nem illő szavak, szótagok, rövid mondatok ismételgetése, akaratlan kimondását is magukban foglalják.

A tünetek gyermekkorban, de legalábbis 21 éves kor előtt jelentkeznek. Férfiaknál jóval, általában 3-4-szer gyakoribb, mint nőknél. A betegek családtagjainál statisztikailag kimutathatóan gyakrabban fordul elő enyhe tic-rendellenesség vagy kényszeres viselkedés.
A Tic lefolyása, kimenetele nagyon változatos, az enyhétől a rendkívül súlyosig terjedhet. Leggyakrabban mérsékelt súlyosságú formában jelentkezik. Gyermekkorban igen gyakran találkozunk az átmeneti tic-rendellenességgel, mely általában spontán javul. Amennyiben a mozgásos vagy a hangadással járó tünetek egy éven túl is fennmaradnak, akkor beszélünk krónikus tic-rendellenességről.
A tic rendellenességek súlyosabb formája a Tourette szindróma. Egy évnél tovább fennálló többféle motoros tic és legalább egyféle vocalis tic esetén beszélhetünk róla, de ezeknek nem kell egyidejűleg fennállni. A betegség lefolyása alatt a tic-ek típusa, helye,  gyakorisága, súlyossága változik. A betegség nagyon összetett, minden eset egyéni.

A rendellenesség neve a tizenkilencedik században élt Georges Gilles de la Tourette francia neurológustól származik, aki a betegséget elsőként írta le.

Hogyan jelentkeznek a tünetek?

Az első tünetek a legtöbb esetben a mozgásos tic-ek, főleg az arcon, leggyakrabban pislogás formájában jelentkeznek. Idővel ezekhez más mozgásos (motoros) tic-ek is társulhatnak, mint fejrángatás, nyakcsavargatás, lábdobogás, testgörbítgetés stb.
A tünetek spontán súlyosbodnak vagy javulnak. Számuk, gyakoriságuk, típusuk és megjelenési helyük gyakran változik. Néha hosszabb időre hetekre vagy akár hónapokra is eltűnhetnek, majd ismét visszatérhetnek. Minden kiváltó ok nélkül megfigyelhető a tünetek hullámzásának az a formája, mikor tünetmentes időszak után súlyosbodás, majd ismét enyhülés követ. Máskor aktuális érzelmi állapothoz köthető, ilyenkor a feszültség okozhatja a tünetek felerősödését, így bizonyos helyzetekben idegesség, szorongás, félelem de akár a kellemes meglepetés, hirtelen öröm is kiválthatja.
Bizonyos élethelyzetek kifejezetten provokáló hatásúak. Ilyen például gyerekeknél az iskolakezdés. Ilyenkor mindig megnő a tic miatt jelentkező betegek száma.

Legsúlyosabb formában 10-12 éves kor körül mutatkozik. Később lassan enyhülnek a tünetek, a betegek egy jelentős részénél serdülőkor után teljesen meg is szűnnek. Másoknál enyhébb jelenségek felnőtt korra is megmaradnak, de a beteg megtanul velük jobban élni, mindennapjaiban nem feltétlenül zavaró.

Motoros tic-ek közül a hunyorgás, szemforgatás esetén gyakran szemészeti, köhögés, krákogás esetén gégészeti vagy allergológiai problémára gondolnak a szülők, de sokszor még az orvosok is. Az akaratlan mozdulatok sokszor tűnnek célszerűnek, például a fej csavarása a nyak kilazításának céljából, de egy idő után fel kell tűnjön, hogy nem erről van szó. Nagyobb gyerekek el tudják mondani, hogy a tic-et megelőzi számukra egy kellemetlen érzés, általában a tic helyén.

Nagyon fontos tudni, hogy nem akaratlagos jelenségről van szó, a gyermekek nem akarattal csinálják, sokszor észre sem veszik. Megtévesztő lehet, hogy a gyerekek egy időre, többnyire néhány percre, de akár órákra is vissza tudják tartani, de utána még kellemetlenebb, még nagyobb erővel tör elő. Az is előfordulhat, hogy míg az iskolában a gyereknek sikerült visszafogni a tüneteket, otthon – éppen a feszültségmentes helyzetben – felerősödve előjönnek. Alvás alatt jelentősen csökkennek, vagy akár szünetelhetnek is.

A tic diagnózisát a tünetek, a klinikai kép alapján kell felállítani, semmilyen egyéb vizsgálómódszer nem segít, egyelőre nincs olyan laboratóriumi vagy műszeres vizsgálat, mely meghatározó lenne a diagnózis felállításában.

Mi okozza a tüneteket?

Bár a Tic okát még pontosan nem ismerjük, számos kutatás szól amellett, hogy a betegség hátterében az ingerület átvitelben szerepet játszó u. n. neurotranszmitterek agyi anyagcseréjét befolyásoló gén, vagy gének rendellenessége rejlik. A leginkább elfogadott elmélet szerint elsősorban a dopamin és szerotonin egyensúlyának megbomlása okozza a tüneteket. Mivel az idővel a felnőttkorba érve a tünetek enyhülnek vagy elmúlnak, így az agy érési folyamatainak is lehet szerepe.

Milyen rendellenességek társulhatnak a Tic-el?

A betegek jelentős része nem szenved más idegrendszeri vagy pszichés zavarban. A társuló problémák közül leggyakrabban a kényszeres tünetek vagy kényszerbetegség (obszesszív – kompulzív zavar, angol rövidítésben OCD) fordul elő. Gyermekkorban gyakran társul hiperkinetikus-figyelemzavarral (ADHD) is. Ritkábban tanulási zavarok is jelentkezhetnek, valamint sok betegnek komoly nehézségei lehetnek a indulatkezeléssel, magatartással.

A magatartási problémáknak sokszor több gondot okoz, mint maguk a tic-ek. Fontos, hogy ezért meghatározzuk, melyik a legtöbb szenvedést és nehézséget kiváltó tünetcsoport, és a terápiát, a gyógyszerelést erre tekintettel állítsuk össze.

Hogyan kezeljük a Tic betegséget?

A tünetek gyakran enyhék, komolyabb kezelést nem igényelnek. Ha súlyosabb, hosszan fennálló tünetekről van szó szakorvoshoz (elsősorban gyermekpszichiáterhez) vagy pszichológushoz kell fordulni. Neurológusra akkor lehet szükség, ha más betegségtől, pl. epilepsziától kell elkülöníteni a tic-rendellenességet.
Fontos, hogy a gyereket soha ne figyelmeztessük, főleg ne szóljunk rá, hogy „hagyd már abba, ne szipogj, ne krágogj”. Meg kell próbálni nem észrevenni a tüneteket, még ha ez sokszor igen nehéz is.
Az orvos vagy pszichológus részéről a tünetek elmagyarázása, tanácsadás azért nagyon fontos, mert a szülők megértve, hogy miről van szó, könnyebben elfogadják a helyzetet és a gyerek is megszabadul a szándékosság vádjától. Szükséges, hogy a pedagógusok is tudjanak a problémáról, és a szülőkhöz hasonlóan kezeljék a helyzetet.

A nem-gyógyszeres kezelések közé különböző viselkedés-terápiák tartoznak. Ennek egyik fajtája, amikor megtanítják a gyermeket a tic-et megelőző érzés felismerésére és összekötésére valamilyen akaratlagos viselkedéssel, amelyik egyben akadályozza a tic kitörését. A relaxációs technikák és a biofeedback felhasználhatóak a stressz enyhítésére, ami a tic-ek csökkenéséhez vezethet. Sportolás is segíthet a tünetek enyhítésében, és eközben növeli az önbizalmat is.

Számos gyógyszeres kezelés is létezik. A betegek egy nagy része nem igényel gyógyszeres kezelést, mivel tüneteik nem okoznak az életvezetésben súlyosabb nehézséget. Viszont ha a tünetek a beteget a mindennapi életben jelentősen korlátozzák vagy gátolják fejlődését, szociális alkalmazkodását, gyógyszeres kezelés válhat szükségessé.
Gyakran a gyógyszeres kezelés inkább a társult magatartási problémák miatt szükséges.