Kicsi még ehhez….

„minek mondjam, úgysem érti még”

„á, nem figyel, csak építőkockázni szeret”

*

Az önálló beszéd megjelenéséhez mások beszédének folyamatos hallása, hallgatása szükséges.

A baba kiáltozására az anya megjelenik és igyekszik eltalálni: éhes, szomjas, pelenkacsere, hasfájás, álmos…

**

Az anya találékony, meghallja a hangmagasságból, hevességből, hogy pl. dajkálásra van szükség. A baba megtanulja, hogy ezzel a fajta hívással eléri célját. Hiszen ők ketten szoros kontaktusban vannak. A család többi tagja felé kézlegyintéssel jelzi: „várj, oda kell tenni melléje a dodóját, addig nem fog elhallgatni”.

Mindez egy hozzávetőlegesen a későbbi á-hangnak megfelelő hang adásával történik.

***

Ha jók vagyunk utánzásban – az nagyon hasznos. Mert mi elkezdjük utánozni dajkáláskor, pelenkázáskor, amikor arcközeli helyzetben vagyunk kicsinyünk mimikáját, mondunk hozzá valamit („hű, de ráncos lett az orrod! Itt ni, az orrod”), amire ő változtat a magatartásán: felhúzza a szemöldökét és azt mondja „hö”.

Mindegyikünk így végzi ezt az oda-vissza utánzást, most csak apró alkatrészeire bontottuk a folyamatot.

****

Szóval, ha rátanítjuk az utánzásra gyermekünket, sikeresek lehetünk az aktív beszédtanításban, ami a teljes éber időszakot kitölti. Megnevezünk minden tárgyat. Az én véleményem szerint a külvilág minden tagja számára érthető névvel („kérikélel még iszikét?” – talán így nem, mert honnan tudja a baba, hogy ez nem hivatalos szóhasználat, nem hivatalos grammatikával), megnevezünk sok tevékenységet, amit együtt csinálunk (a mosott ruhák kiteregetése karonülővel elég jól megoldható és rengeteg mondandót kínál). Sok leírást: „hogy fúj a szél! Hullanak a levelek. Ezt eltesszük, mert szép. Préseljük le, gyere.” (a felnőtt tevékenykedik, a gyermek szemléli).

*****

A babák nem feltétlen rugalmas személyiségek: általában az állandóságot szeretik. A napszakoknak megfelelően vissza-visszatérő rigmusok jól rögződnek – most kezdtük meg a későbbi verstanítás alapozását, mely a leendő koncentrált szövegemlékezést fogja segíteni.

Kicsi dalokra, versekre gondolok ébredéskor, ebédnél, fürdés előtt, lefekvéskor (Hinta-palinta, Sétálunk, sétálunk…, Katalinka…)

******

A „mindennapmese” bevezetése indulhat az első otthon töltött estén. Elmondjuk, mi történt ma velünk (v. egy kiskutyával, v. egy tündérlánnyal…). Két mondatban. Két év múlva 20 mondatban, de már közösen tesszük.

 

Hibázásaink:

– úgysem érti, kicsi még: elszalasztjuk a közeli kontaktus miatt arcunkat, szánkat jól figyelő időszakot

– túlbeszéljük: a kommunikációnknak jelentős pillanata, amikor választ kapunk, s arra értőn figyelünk/elhallgatunk, másként minek mondaná legközelebb

– túlzóan gügyögünk: a szeretetünket üzenjük vele, ami jó – de mikor jön a pillanat, amikor abbahagyjuk? Egyszerre azon vesszük észre magunkat, hogy szemben áll velünk egy nagy óvodás és azt mondja „juj, de ajanosz vad mama!”

– nem halljuk meg, v. nem értjük jól, amit mond, mert telefonálunk, dolgozunk, fáradtak vagyunk… (szülőnek lenni eléggé fárasztó)

 

Végül: a beszéd megindulása változó. Van, aki makacsul hallgat, majd 3 év múltán komplett mondatokat használva kezd beszélni. A többnyelvűek összevissza halandzsáznak. Az ikrek is.

A gyerekek java a hangok ciklizálásával eljut a szótagok ikerítéséig (pápá, baba, mama). Egy évesen a mondatértékű szavakig (Nem. Inni. Bombá=begombolom). Majd rövid mondatokat mondanak (Én is. Deleeee=gyere.) két évesen („száffá, jéccó, ékki!=sapka, lépcső, erkély=vegyünk sapkát és menjünk ki az erkélyre). Ha nap mint nap elénekeltük a Hinta-palintát hintázáskor, akkor gyermekünk maga is dudorássza már. Száll a labda, röpp-röpp, száll rajta a pötty-pötty. Ennyi elég labdázáskor.

 

Fung Emilia

Mackórendelő – Logopédus